Az a júliusi hajókirándulás, már réges régen volt, és persze nem kapkodtuk el az irka-firkát, de mentségünkre legyen szólva, hogy ezen hosszú idő alatt sem tétlenkedtünk...sikeresen átvészeltük Kiri cimborámmal a vizsgaidőszakot és már bele is vettettük magunkat egy újabb szemeszterbe!
Aminek a végkimenetele egyelőre kétséges, de remélhetőleg az összes vizsga abszolválásával zárul majd! :)

Balaton

... és akkor kitaláltuk, hogy hajózzunk át Siófokra, a Balaton fővárosába. A négyes mólóról induló járat halk morajlással hagyta el a még ásítozva ébredező Füredet, ahol percekkel ezelőtt még az egy hetes késéssel megérkező Ukrán gyerekek előadását láttuk-hallottuk a szabadtéri színpadon, nem kimondottan nagy tömegben. Egyébként roppant aranyosak voltak sárga, napocskára hajazó ruhakölteményeikben, legalábbis inkább azt vettem volna fel, mint a konferanszé püspöklila műszálas ingjét.
Siófokon már egy leheletnyivel balatonibb hangulat fogadott, a kissé borongós időben is akadtak - reménykedve a közelgő napsütésben - a strandhoz közeli sétányon ténfergők, reggelizők, másnapi gyógysör fogyasztók.
A La Siesta melletti kocsmán keresztül hip-hopp bent találtuk magunkat a nagystrandon, ahol az élet dolgairól elcseverészve falatoztuk gyros tálunkat, egy méretes német tinilány turistacsoport kellemes társaságában. Köszönhetően a felhők számának rövid időn belüli drasztikus csökkenésének, hamarosan a felesleges daraboktól megszabadulva immár csak a lenge board short és a trikini érintését élvezhettük bőrünkön. A pezsgőnk további melegedésének gátat szabva komótos fogyasztásba kezdtünk, ami a mostmár tűző napon hamar éreztette kellemes hatását.
Ekkora már termeltünk annyi hőt magunkban, hogy azt a habokban vezessük le. A pancsolás során sajnos a majdani kincskeresők kedvében is jártunk, hiszen egy szépséges fülbevaló a Balaton mélyébe merült. Kijózanodva vetettük alá magunkat újból az UV sugaraknak, már-már világítottunk a barnaságtól. A bungie jumping nagy bánatunkra érdeklődés hiányában zárva volt épp, pedig mi persze vagányok lettünk volna..:)
Már késő délután volt mikor a Jókai park egyik (hm, inkább egyetlen) szaletlijében (szanekli?) mulattuk az időt, s felköszöntöttem névnapján drága cimborámat.
A hetes indulásra készülve kissé korán érkeztünk a kikötőbe, ahol láttunk bőr szerelésbe öltözött lovagokat küzdeni, egy-egy magával teniszező fiút, és sok sétahajózásra invitáló "rikkancsot". A jóval kisebb hajót kicsit későn vettük észre, így a hazafelé utat a lépcsőn ülve voltunk kénytelenek eltölteni.. Füredre visszaérve már nyoma sem volt a reggeli szürkeségnek (se az ukrán tánccsoportnak) a pályaudvar felé menet még beugrottunk a Hatlépcsősbe, ahol jómagam egy velős piritóssal koronáztam meg a napot.
A pályaudvaron könnyes búcsú, nekem szerencsém volt, épphogy elértem az utolsó járatot. Nem is tudom mihez kezdtünk volna ha éjszakára Füreden ragadunk..
Köszönöm a szép napot!:)

Neon-pálmafa

Volt egy éjjel, amikor épp a Móricz Zsigmond körtér környéki utcában sétálgattam, egy vagány cimborámmal. A nagy beszélgetés közben megpillantottunk egy villódzó fényárban úszó neon-pálmafát. A főváros betonrengetegében olyan hatást keltett, mintha valaki, csak úgy kedvtelésből egy darabka las vegas-i hangulatot akart volna csempészni a szürke egyhangúságba. Sikerült is, ugyanis a következő pillanatban, már legszívesebben Paul Anka: You are my destiny című számát ordítottam volna torkom szakadtából, egy kövér pezsgősüveg társaságában. Szerencsére ez technikai okok miatt mégsem következett be, de azóta is, ha arra a csupa giccs pálmafára gondolok, úgy érzem üzenete volt. Ne sétáljunk el a pillanat mellett...! Miért ne élvezhetné bárki a saját kis „neon-pálmafájának” fényét?

A lány a folyosóról...

Három éve lakom az ELTE egyik kollégiumában. 1492 ember zsúfolódik itt össze, és koncentrálódik a tudás –állítólag-. Egyesek szerint itt képzik az elkövetkezendő évtizedek diplomás értelmiségiek krémjét!

Vagyunk itt bölcsészek, jogászok, matematikusok, filozófusok, tanítók, na meg testnevelők és még sorolhatnám estig a legkülönfélébb szakokat.

...és a bulik, azok a fergeteges bulik...

Amikor belépek a folyosóra rögtön meglátom a sötét félhomályban a pizsamában üldögélő kávét szürcsölő ifjakat, akik a szobájuk ajtaja előtt ücsörögnek.Kezükben összegyűrögetett könyvet szorongatnak, mondván a holnapi ZH-ra készülnek. De mind tudjuk, hogy még az éjjeli bulit sem heverték ki. Persze senki nem rója ezt fel a másiknak, hisz talán tegnap éppen ő volt aki ugyanezt csinálta. És mondja azt valaki, hogy nem jó egyetemistának lenni. Este koncertek, nagy beszélgetések, nevetések vannak, és ha nincs kedved egyedül gubbasztani a szobádban akkor átmehetsz „szomszédolni” a másik szobába. A 6. emeleti folyosón szinte mindenkit ismerek. Nagy banda alakult itt ki az évek során! Mégis van egy-két ember akivel 3 év óta nem váltottam a köszönésen kívül egy szót sem. Így volt ez, azzal a barna bőrű roma lánnyal is. 2 szobával lakik arrébb mint én. Néha összefutottunk a konyhában főzés közben , de akkor az ember valamiért nem nagyon beszél! Lopva, néha figyeltem az arcát, melynek vonásain látszott, gondoktól terhelt. Nem szól, nem mosolyog. Csak teszi a dolgát.

Milyen mogorva-gondoltam-. Én mosolyogva köszönök, Ő meg csak felmordul- Szia!-

Már el is könyveltem volna magamban, annak a furcsa soha nem mosolygó lánynak a

614-ből, de egyik nap szembe jött velem a folyosón, és a szokásos félhomályban megláttam, hogy a karján kötés van. Elhaladtunk egymás mellet, de valami azt súgta fordulj meg és kérdezd meg hogy mi történt a karjával. Már majdnem elért a szobája ajtajáig, mire összeszedtem magam és megszólítottam.

- Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de kíváncsi vagyok, hogy mi történt a karoddal?

Mire ő megállt, és visszanézett.

- Az igazat akarod hallani, vagy azt ami jobban hangzik?

-Az igazat! Vágtam rá rögtön!

- Miért érdekel ez téged!

-Nem tudom, talán mert itt lakunk egymás mellett már 3 éve és...

-Rákos vagyok! Csontrákom van!

Vágta rá olyan dermesztő higgadtsággal, amilyet még soha nem tapasztaltam azelőtt. Hirtelen a lábam ujjáig lezsibbadtam, egyszerre megértettem a gondok nyomát az arcán.

Esetlenségemben azt kérdeztem tőle: rágyújtunk?

-Gyújtsunk!

Leültünk egymással szembe és néma csendben mindketten meggyújtottuk a cigarettánk.

Az az érzésem támadt ebből a csendből, hogy most kérdezhetek és ő válaszol!

Így is tettem!

-Milyen szakos vagy?

-Szociális munkásnak tanulok a BTK-n. Ez volt a legkézenfekvőbb a számomra. Szeretnék segíteni!

-Kinek?

-Hát az olyanoknak mint én vagyok!

-Milyen vagy?

-Elveszett. Nézd! Én nem olyan környezetből jöttem, mint ti itt szinte mindannyian. Nyolcan vagyunk testvérek és gondolom azt nem kell részleteznem, hogy milyen a helyzete egy vidéki kis faluban élő roma családnak! Anyukámnak köszönhetem, hogy idáig eljutottam. Ő ugyan funkcionális analfabéta, de mégis arra ösztönzött engem és a testvéreimet, hogy tanuljunk. Ez nagyon nehéz volt, mert úgy ülni a könyv fölött hogy az ujjaid már jéggé fagytak, és persze csak gyertya világít, az nem örömteli. De, én megértettem azt, ha nem tanulok életem végéig ilyen körülmények között fogok élni. Meg aztán az iskolában sem a legkedvezőbb pozíció telepi romának lenni. És olyan telepi romának meg pláne nem, aki még tanul is. A magyarok kinéznek egyszerűen mert cigány vagy, míg a sajátjaid kinéznek mert tanulsz és próbálsz felemelkedni.Voltak azonban sokan akik segítettek. Például volt egy tanárom általánosban aki szívén viselte a sorsom és segített nekem középiskolát találni. Így kerültem be egy olyan gimnáziumba, ahol volt egy külön hátrányos helyzetűeknek elindított program. Tanulmányi eredmény és családi helyzettel függött a bekerülés az osztályba. Szerencsére jó tanuló voltam és hát a családi hátteret már tudod...így kerültem be a gimnáziumba. Rengeteg lehetőséget teremtettek itt nekünk. Mehettünk tanulmányi kirándulásokra és még külföldre is eljutottam. Ott is kollégiumban laktam és még ösztöndíjunk is volt, amiből még haza is adtam. Na, nem sok jutott magamra, de nem baj legalább ennyivel tudtam segíteni az otthoniakat. Aztán leérettségiztem és beadtam a felvételi jelentkezésemet az ELTE-BTK-ra szociálismunkás szakra. Felvettek.

-Gondolom nehéz ilyen hátránnyal indulni a többiekkel szemben!

- Ne hidd! Ti, akik rendezett családi háttérből érkeztek nem veszitek ezt komolyan. Nektek az egyetem csak buli. Na jó, ezért az előbbi mondatomért bocs! Nem akarok általánosítani, hisz épp én küzdök az általánosítás ellen. Ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy hamarabb elkallódik a felsőoktatásban az, akinek több lehetősége és esélye van, mint akinek csak ez az egy, mert az tudja, hogy ha eljátssza nincs még egy dobása.

Közben a cigaretta már rég elégett, de még mindig kint ültünk a folyosón egymással szembe és beszélgettünk. Miközben hallgattam a lány gondolatait, szinte átértékeltem magamban mindent a saját tanulásommal és lehetőségeimmel kapcsolatban. Én miért küzdöttem meg eddigi életem során? Merült fel bennem ez a kérdés. Aztán csak kutattam az emlékeim között...

Régen azt hittem, hogy egy versenyen elért első helyezés megszerzése küzdelem. Egy nehéz vizsgán átmenni, küzdelem. Hallgatva azonban ennek a lánynak az élettörténetét, rájöttem hogy a harc a lentről feljutásért, küzdelem! A harc az elfogadásért és elismerésért, küzdelem! Harc a betegség ellen, az életért KÜZDELEM! Egyszerre az eget rengető gondjaim, icipicire zsugorodtak, és rájöttem szerencsés vagyok!

Mikor ezeket a gondolatokat lepörgettem az agyamban, pont olyan természetességgel kérdeztem rá a betegségének körülményeire, mint amilyen természetességgel mondta ki:

„rákos vagyok.”

-Hogy tudtad meg hogy beteg vagy?

-Nem beteg vagyok, csak gyógyuló!

Erre elmosolyodtam és helyesbítettem Én is.

-Két éve sorozatos rosszulléteim miatt mentem el orvoshoz. Rengeteg kivizsgáláson estem túl mire rájöttek hogy mi a bajom és közölték velem a diagnózist. Amikor meghallottam, nem akartam elhinni.Sírtam. Dühös voltam mindenre és mindenkire. Folyton azt kérdeztem miért pont én? Aztán egyik reggel úgy ébredtem, hogy nem vagyok beteg, csak gyógyuló, és hogy ez egy próba ami elé állított az élet, méghozzá azért, mert nagy dolgokat szánt nekem, amihez kell erő és kitartás. Így, ha ezt átvészelem, mindent átvészelek és ténylegesen tudom segíteni a rászorulókat. Ez az én filozófiám!

- Hogy viseled a kemo-terápiát?

-Szerencsére már véget ért. Tele volt az az időszak fájdalommal és szenvedéssel. Néha azt éreztem jobb lenne meghalni. De a következő pillanatban pedig jobban ragaszkodtam az életemhez mint azelőtt bármikor.

Figyelem ezt a lányt -akinek még a nevét sem tudom- pedig szinte egymás mellett lakunk és olyan dolgokat osztott itt meg velem, amit nem sok mindenkivel és csak csodálom az erőt amit sugároz magából. Beszélgetésünk elején, úgy hittem szüksége van arra, hogy meghallgassák, de rájöttem, hogy nekem volt szükségem arra, hogy meghallgathassam, és ő ezt pontosan tudta.

- Most már mennem kell órára. Örülök hogy beszéltünk! Még találkozunk.

Én pedig csak annyit tudtam mondani: Tudom, és köszönöm!

A nagyok

Tegnap tanulást megunván unottam böködtem a távirányítót. Az ATV-hez érve egyik kedvelt, ámbár sajnos ritkán látott műsoromba csöppentem, a NÉVshowR-ba. Épp Verebes István köszöntötték 60. születésnapján. A neves rendező-műsorvezető jellegzetes Darth Vader sóhajtozásával, gyengébb és ütősebb poénokkal telt-múlt az idő, alapvetően elbambulgattam rajt, csak ne kelljen már ránéznem a kulturális antropológia csurungáira. Aztán megérkezett Verebes egyik meglepetés vendége, gyermekkori barátja, Kern András.
Na ekkor már jobban kezdett érdekelni a dolog, hiszen nagy rajongója vagyok a művésznek. Nem is kellett sokáig várnom, míg "elfogott egy levelet" (értsd, úton hazafelé Amerikából írt egy novellát Pistának) s belekezdett felolvasásába. Ezúttal nem vette annyira viccesre a figurát mint a hetihetesben szokta, ellenben most is zseniális volt. Engem lenyűgöz a stílusa, egyszerűsége. Néhol cinikus és szarkasztikus, gyakran trágár néhol talán öncélúan is, no de nem véletlenül mondják, hogy káromkodni talán magyarul lehet a legjobban. Ez is hozzátartozik nyelvünk szépségeihez. Szóval engem szinte lenyűgöz a stílusa, egyszerűen hihetetlen, hogy ennyi idősen is - hogy is mondjam - ennyire cool.

S ha már HetiHetes. Van még egy általam igen nagyrabecsült állandó szereplője, aki gyerekkorában kicsi, kövér és szemüveges volt, most magas, kontaktlencsés, és nagyon hülye:) Hajós András tehetsége vitathatatlan. Hogy valaki ennyire könnyedén tudjon improvizálni, s tegye mindezt könnyesre nevettetően, páratlan. Volt múltkor a Showderklubban is egy (sajnos) rövid fellépése, ahol bevallottan csak kiállt, és hasból egy olyan (ha nem jobb) produkciót adott elő, mint az elötte szereplők több napos, hetes gyakorlás után. Mi, ha nem ez a tehetség? (Persze ezzel őket nem becsülöm le, fiatalok, remekül csinálják, s rajtuk is jól szórakozom)

Néhány gyöngyszem a Heti7esből.

Nyár 2.0

A teraszon üldögélve, a lábamat szúnyogok mardossák!Ez az!Most már tényleg minden porcikámmal érzem, hogy beköszöntött a nyár! Miután feladtam a vérszívó bestiák üldözését, és rájöttem, hogy túlerőben vannak, gondolataim a fehérhomokos tengerpartok felé kalandoztak. Pálmafák, koktélok, napsütés...lubickolás az égszínkék vízben. Amikor már a mellkasomban lüktet a latin zene dallama, már majdnem elhiszem, hogy ott vagyok a távoli tájon, de akkor hirtelen egy újabb rovaráradat zümmög el a fülem mellett. Ezzel végleg visszatérek a saját dimenziómba. Tulajdonképpen még hálás is lehetek a csipkedő „cimboráimnak”, hisz rádöbbentettek, hogy előbb a bankszámlám állapotát kellene megnéznem, és csak azután álmodozásba kezdenem.
Mi történik akkor, ha épp nem engedhetjük meg magunkna a külföldi nyaralást? Hölgyeim, legfeljebb nem térünk haza a nyár végén egzotikus vőlegénnyel, és uraim önök pedig nem dicsekedhetnek majd gyönyörűbbnél gyönyörűbb fűszoknyás, kókuszmelltartós bennszülött lányok meghódításával! De sebaj! Kihasználhatjuk szerény hazánk adta lehetőségeket, és az itthoni üdülőparadicsomokat. Ellátogathatunk wellness szállodákba, vagy részt vehetünk hajókiránduláson a Dunán, Visegrád és Budapest között. Belevághatunk egy kenutúrába a Tiszán, és végül, de nem utólsó sorban választhatjuk a megunhatatlan Balaton-part varázsát! Bárhol is legyünk, külföldön vagy itthon, a lényeg, hogy érezzük jól magunk, és pihenjük ki a fáradalmakat.

Nyár van, nyár !

Nagyon jót tud tenni a közérzetnek ez a szép idő. Aki csak tud menjen strandolni, lazítani.
Egy kis retro kacagás után :)

Iskolatáska 2.0

Lili egészen érzékeny pontra tapintott, hiszen kishazánk jelenleg egyik legelfuseráltabban működő rendszere a felsőoktatás. Ezt tetézi csak a gazdaság és a politika jelenlegi helyzete, a diákok és az oktatók hozzáállása, illetve a munkaadók és vállalók gyakran igencsak fekete viszonya..

A diplomás munkanélküliek számának növekedésének alapvető oka, hogy olyan végzettségű diplomások kerülnek ki az egyetemekről amilyenre _nincs szükség_ a munkaerőpiacon. Miközben bölcsészek százai keresgélnek kétségbeesetten, addik szakmunkásokból hatalmas hiány van. S gyakran egy jó szakembernek (kőművesnek, ácsnak) csaknem annyit fizetnének mint diplomásoknak. Ez annak a '90-es évek elején elterjedt téveszmének köszönhető, hogy diploma nélkül "nem élet az élet", s boldog boldogtalan egyetemre, főiskolára ment, gyakorlatilag mindegy hova, csak legyen papírja, mert az jó. A másik dolog az említett szakemberek társadalmi szintű lenézése. Ebben némi ok-okozati összefüggést is felfedezhetünk talán, lévén az utóbbi két évtizedben gyakorlatilag az ment csak szakmunkásnak akit nem vettek fel egyetlen egyetemre sem.
A tandíj egyrészt ezt is próbálta volna kiküszöbölni. Nyilván jobban meggondolja a diák, hogy kiad-e évi százezreket, csak azért hogy legyen valamilyen papírja, vagy olyan diplomája amivel roppant kicsi az esélye az elhelyezkedésre. Ezzel nem mondom azt, hogy 18 évesen mindenki kizárólag aszerint döntsön a továbbtanulásáról, hogy várhatóan mely szakmák lesznek keresettek 3-4-5 év múlva. Egyrészt sokaknak csak szenvedés lenne belőle, s annál borzasztóbbat nem nagyon tudok elképelni, hogy valakinek olyannal kell foglalkoznia egész életében amit nem is szeret. Viszont van az éremnek egy másik oldala, miszerint ha egy tudvalevőleg a munkaerőpiacon túlkínálattal bíró szakot választ csupán passzióból és kedvtelésből, annak - szebben sajnos nem tudok/akarom megfogalmazni - ne sírjon a szája. Csinálta volna jobban, használta volna ki a lehetőségeit, elvégre minden embernek van az életében 5 másodperce, mikor milliomossá válhat:P
Szóval a tandíj szerintem minden híreszteléssel ellentétben igazságos, hiszen első 1-2 félévben senkinek nem kellene fizetnie, így a szerényebb anyagi helyzettel bíró diákoknak is lenne idejük bizonyítani, s jó tanulmányi eredmények esetén nyilván nem kellene fizetniük.

Sajnos mára elfáradtam, lenne mit még kivesézni a témából, később minden bizonnyal ezt meg is tesszük.
További sikeres vizsgaidőszakot mindenkinek:)