A lány a folyosóról...

Három éve lakom az ELTE egyik kollégiumában. 1492 ember zsúfolódik itt össze, és koncentrálódik a tudás –állítólag-. Egyesek szerint itt képzik az elkövetkezendő évtizedek diplomás értelmiségiek krémjét!

Vagyunk itt bölcsészek, jogászok, matematikusok, filozófusok, tanítók, na meg testnevelők és még sorolhatnám estig a legkülönfélébb szakokat.

...és a bulik, azok a fergeteges bulik...

Amikor belépek a folyosóra rögtön meglátom a sötét félhomályban a pizsamában üldögélő kávét szürcsölő ifjakat, akik a szobájuk ajtaja előtt ücsörögnek.Kezükben összegyűrögetett könyvet szorongatnak, mondván a holnapi ZH-ra készülnek. De mind tudjuk, hogy még az éjjeli bulit sem heverték ki. Persze senki nem rója ezt fel a másiknak, hisz talán tegnap éppen ő volt aki ugyanezt csinálta. És mondja azt valaki, hogy nem jó egyetemistának lenni. Este koncertek, nagy beszélgetések, nevetések vannak, és ha nincs kedved egyedül gubbasztani a szobádban akkor átmehetsz „szomszédolni” a másik szobába. A 6. emeleti folyosón szinte mindenkit ismerek. Nagy banda alakult itt ki az évek során! Mégis van egy-két ember akivel 3 év óta nem váltottam a köszönésen kívül egy szót sem. Így volt ez, azzal a barna bőrű roma lánnyal is. 2 szobával lakik arrébb mint én. Néha összefutottunk a konyhában főzés közben , de akkor az ember valamiért nem nagyon beszél! Lopva, néha figyeltem az arcát, melynek vonásain látszott, gondoktól terhelt. Nem szól, nem mosolyog. Csak teszi a dolgát.

Milyen mogorva-gondoltam-. Én mosolyogva köszönök, Ő meg csak felmordul- Szia!-

Már el is könyveltem volna magamban, annak a furcsa soha nem mosolygó lánynak a

614-ből, de egyik nap szembe jött velem a folyosón, és a szokásos félhomályban megláttam, hogy a karján kötés van. Elhaladtunk egymás mellet, de valami azt súgta fordulj meg és kérdezd meg hogy mi történt a karjával. Már majdnem elért a szobája ajtajáig, mire összeszedtem magam és megszólítottam.

- Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de kíváncsi vagyok, hogy mi történt a karoddal?

Mire ő megállt, és visszanézett.

- Az igazat akarod hallani, vagy azt ami jobban hangzik?

-Az igazat! Vágtam rá rögtön!

- Miért érdekel ez téged!

-Nem tudom, talán mert itt lakunk egymás mellett már 3 éve és...

-Rákos vagyok! Csontrákom van!

Vágta rá olyan dermesztő higgadtsággal, amilyet még soha nem tapasztaltam azelőtt. Hirtelen a lábam ujjáig lezsibbadtam, egyszerre megértettem a gondok nyomát az arcán.

Esetlenségemben azt kérdeztem tőle: rágyújtunk?

-Gyújtsunk!

Leültünk egymással szembe és néma csendben mindketten meggyújtottuk a cigarettánk.

Az az érzésem támadt ebből a csendből, hogy most kérdezhetek és ő válaszol!

Így is tettem!

-Milyen szakos vagy?

-Szociális munkásnak tanulok a BTK-n. Ez volt a legkézenfekvőbb a számomra. Szeretnék segíteni!

-Kinek?

-Hát az olyanoknak mint én vagyok!

-Milyen vagy?

-Elveszett. Nézd! Én nem olyan környezetből jöttem, mint ti itt szinte mindannyian. Nyolcan vagyunk testvérek és gondolom azt nem kell részleteznem, hogy milyen a helyzete egy vidéki kis faluban élő roma családnak! Anyukámnak köszönhetem, hogy idáig eljutottam. Ő ugyan funkcionális analfabéta, de mégis arra ösztönzött engem és a testvéreimet, hogy tanuljunk. Ez nagyon nehéz volt, mert úgy ülni a könyv fölött hogy az ujjaid már jéggé fagytak, és persze csak gyertya világít, az nem örömteli. De, én megértettem azt, ha nem tanulok életem végéig ilyen körülmények között fogok élni. Meg aztán az iskolában sem a legkedvezőbb pozíció telepi romának lenni. És olyan telepi romának meg pláne nem, aki még tanul is. A magyarok kinéznek egyszerűen mert cigány vagy, míg a sajátjaid kinéznek mert tanulsz és próbálsz felemelkedni.Voltak azonban sokan akik segítettek. Például volt egy tanárom általánosban aki szívén viselte a sorsom és segített nekem középiskolát találni. Így kerültem be egy olyan gimnáziumba, ahol volt egy külön hátrányos helyzetűeknek elindított program. Tanulmányi eredmény és családi helyzettel függött a bekerülés az osztályba. Szerencsére jó tanuló voltam és hát a családi hátteret már tudod...így kerültem be a gimnáziumba. Rengeteg lehetőséget teremtettek itt nekünk. Mehettünk tanulmányi kirándulásokra és még külföldre is eljutottam. Ott is kollégiumban laktam és még ösztöndíjunk is volt, amiből még haza is adtam. Na, nem sok jutott magamra, de nem baj legalább ennyivel tudtam segíteni az otthoniakat. Aztán leérettségiztem és beadtam a felvételi jelentkezésemet az ELTE-BTK-ra szociálismunkás szakra. Felvettek.

-Gondolom nehéz ilyen hátránnyal indulni a többiekkel szemben!

- Ne hidd! Ti, akik rendezett családi háttérből érkeztek nem veszitek ezt komolyan. Nektek az egyetem csak buli. Na jó, ezért az előbbi mondatomért bocs! Nem akarok általánosítani, hisz épp én küzdök az általánosítás ellen. Ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy hamarabb elkallódik a felsőoktatásban az, akinek több lehetősége és esélye van, mint akinek csak ez az egy, mert az tudja, hogy ha eljátssza nincs még egy dobása.

Közben a cigaretta már rég elégett, de még mindig kint ültünk a folyosón egymással szembe és beszélgettünk. Miközben hallgattam a lány gondolatait, szinte átértékeltem magamban mindent a saját tanulásommal és lehetőségeimmel kapcsolatban. Én miért küzdöttem meg eddigi életem során? Merült fel bennem ez a kérdés. Aztán csak kutattam az emlékeim között...

Régen azt hittem, hogy egy versenyen elért első helyezés megszerzése küzdelem. Egy nehéz vizsgán átmenni, küzdelem. Hallgatva azonban ennek a lánynak az élettörténetét, rájöttem hogy a harc a lentről feljutásért, küzdelem! A harc az elfogadásért és elismerésért, küzdelem! Harc a betegség ellen, az életért KÜZDELEM! Egyszerre az eget rengető gondjaim, icipicire zsugorodtak, és rájöttem szerencsés vagyok!

Mikor ezeket a gondolatokat lepörgettem az agyamban, pont olyan természetességgel kérdeztem rá a betegségének körülményeire, mint amilyen természetességgel mondta ki:

„rákos vagyok.”

-Hogy tudtad meg hogy beteg vagy?

-Nem beteg vagyok, csak gyógyuló!

Erre elmosolyodtam és helyesbítettem Én is.

-Két éve sorozatos rosszulléteim miatt mentem el orvoshoz. Rengeteg kivizsgáláson estem túl mire rájöttek hogy mi a bajom és közölték velem a diagnózist. Amikor meghallottam, nem akartam elhinni.Sírtam. Dühös voltam mindenre és mindenkire. Folyton azt kérdeztem miért pont én? Aztán egyik reggel úgy ébredtem, hogy nem vagyok beteg, csak gyógyuló, és hogy ez egy próba ami elé állított az élet, méghozzá azért, mert nagy dolgokat szánt nekem, amihez kell erő és kitartás. Így, ha ezt átvészelem, mindent átvészelek és ténylegesen tudom segíteni a rászorulókat. Ez az én filozófiám!

- Hogy viseled a kemo-terápiát?

-Szerencsére már véget ért. Tele volt az az időszak fájdalommal és szenvedéssel. Néha azt éreztem jobb lenne meghalni. De a következő pillanatban pedig jobban ragaszkodtam az életemhez mint azelőtt bármikor.

Figyelem ezt a lányt -akinek még a nevét sem tudom- pedig szinte egymás mellett lakunk és olyan dolgokat osztott itt meg velem, amit nem sok mindenkivel és csak csodálom az erőt amit sugároz magából. Beszélgetésünk elején, úgy hittem szüksége van arra, hogy meghallgassák, de rájöttem, hogy nekem volt szükségem arra, hogy meghallgathassam, és ő ezt pontosan tudta.

- Most már mennem kell órára. Örülök hogy beszéltünk! Még találkozunk.

Én pedig csak annyit tudtam mondani: Tudom, és köszönöm!